API / Application Programming Interface / Alkalmazásprogramozási interfész

Az API praktikusan az a csatlakozó, amin keresztül két online alkalmazás kommunikál egymással, hogy hozzáférhessenek egymás adataihoz. A gyakorlatban minden mobilunkon, böngészőben indított utasítás egy API-hívás, hogy a gépünk hozzáférjen a szükséges információhoz és megjelenítse azt.

Az API-k (magyarul alkalmazásprogramozási interfész) lehetővé teszik az alkalmazások számára, hogy kommunikáljanak egymással, de a köznyelvben általánosítunk, és jellemzően arra használjuk a fogalmat, amikor egy publikusan elérhető web alapú adatbázisból lehet programozott módon adatokat lekérni. Az API azonban nem maga az adatbázis vagy a szerver, hanem az a leíró kód, ami a hozzáférést kezeli a szerverhez.

Manapság leggyakrabban az úgynevezett JSON (JavaScript Object Notation) vagy XML (Extensible Markup Language) formátumok terjedtek el – ezek segítségével férnek hozzá alkalmazásaink más, külső szervereken tárolt információkhoz.

Miért van szükségünk az API-kra? Képzeljük el, hogy szeretnénk felhasználni egy másik szolgáltató bizonyos időnként frissülő adatbázisát. Mondjuk a vízállásjelentési adatokat minden egyes mérési pontról. Írhatunk egy levelet a szolgáltatónak, aki elküldheti nekünk, de ez rettentő erőforrás-igényes és lassú lenne, mire végigfut a kérés, elavul, arról nem is beszélve, hogy ha több ezren akarják ugyanezt csinálni, akkor a szolgáltató képtelen lenne követni a kéréseket.

Ehelyett az API egy olyan „csatlakozó”, melyen keresztül a kérésünk lefordítható a szolgáltató szervere számára, és az általunk kért adatokat attól függetlenül, hogy azt ők hogyan és milyen formátumban tárolják, kinyeri, átalakítja és automatikusan átadja a számunkra értelmezhető formában. Ehhez nem kell beengedni minket a szerverre, nem kell látnunk a teljes tartalmakat, inkább úgy működik, mint egy ügyfélszolgálati ablak, ahol meghatározott ügytípusokban ügyeket intézhetünk.

A lényeg, hogy az API-n keresztül kizárólag a szolgáltató által meghatározott adatok jöhetnek ki, azok is jellemzően mennyiségi és minőségi korlátozások mellett. Jellemzően a nagy technológiai cégek, főként a közösségimédia-szolgáltatók nyilvánosan elérhető adatokat tesznek közzé, de ezek elhanyagolható, 1-2 százaléknyi részét teszik ki a teljes adatvagyonuknak. 

Publikus API-k révén juthatunk hozzá térképadatokhoz, címadatokhoz, közösségimédia-tartalmakhoz, tweetekhez, cikkekhez, kiadványokhoz, vagy akár dalszövegekhez, médiatermékek részleteihez.

A hagyományos statikus webes alkalmazásokhoz, weboldalakhoz képest a különbség, hogy nem szükséges, hogy a szolgáltatásnak legyen böngészőben megjeleníthető része – sem HTML, sem CSS nem szükséges, hogy a felhasználó hozzáférhessen az adatokhoz, ellentétben azzal, ha ezeket egy weboldalon teszik közzé. 

A startupok, webes szolgáltatók, kiadók, alkalmazásfejlesztők számára óriási lehetőség, hogy nem szükséges megoldásuk minden részletét önállóan lefejleszteni, hanem számtalan funkciót külső forrásból is elérhetnek, beépíthetnek. 

A legegyszerűbb példa, ha a weboldalon nemcsak kiírnánk az irodánk címét, hanem egy navigáció indítására is alkalmas térképet helyeznénk el, akkor egyszerűen, ingyenesen megtehetjük a Google Maps API-n keresztül. Ha viszont egy étteremajánlót készítünk, ami sikeressé válik és naponta több millió esetben jelenítenénk meg a térképet, azért már pénzt fog kérni tőlünk a Google.